Láttuk, Uram, a hegyeidet! – avagy hegymászó könyv bemutatója ökumenikus módra a soproni Berzsenyi Líceumban

S. Takács Judit, Keszei Babett, Derdák Loretta, Nagy Márta újságíró, és Tölli Balázs igazgató köszöntői után az Égzengő Zenekar koncertje következett. Muzsikájuk hangzásvilága a magyar hagyomány ősibb, mélyebb rétegeit idézi. Hagyományos hangszereik: a kaval, a koboz, a kétfenekű dob, és a tekerő. Szeretnének zenéjükkel minél mélyebbre hatolni hagyományainkban, hogy annál több embert érinthessenek meg mondanivalójukkal, hiszen mindannyian egy nemzet sarjai vagyunk, egy zenei nyelvet beszélünk. Az együttes tagjai: Hargitai Gábor (ütősök, gitár, ének), Lajtai Krisztina (furulyák, kaval, gitár, ének), Módos Virág (furulyák, kaval, ének), Wallon-Hárs Viktor (gitár, koboz, tekerő,ének).

„Ki mehet föl az Úr hegyére, és ki állhat meg szent hegyén? Az ártatlan kezű, a tiszta szívű, aki nem sóvárog hiábavalóság után, és nem esküszik hamisan. Áldást nyer az ilyen az Úrtól, igazságot a szabadító Istentől.” (Zsolt.24,3-5)

„Hegyre fel – hegyről le. Ma, ahogy megmásztuk a Raxot az emléktúrán több száz méter szintkülönbséget legyőzve, és ahogy lemegyünk majd az áhítat után, az egész életsorsunkat szimbolizálja. De ezt a „hullámzó” pályafutást Jézus mellett a tanítványai is átélhették. Megtapasztalhatták a fel-le mozgást, két jelenetbe tömörítve Jézus dicsőséges eltávozásakor a hegyen, majd az onnan való visszatérést követően a beteg fiú meggyógyításakor lent a völgyben….” – mondta Gabnai Sándor, evangélikus lelkész, esperes.

A karcsú, filigrán, papírborítású kötetben az Anrássy házaspár által vezetett ötven túrára mintegy ötvenen emlékeznek, ötven fekete-fehér fotó kíséretében. A „láttuk együtt” jellegzetességeiről, az isteni kegyelem sokszínű természeti ajándékairól, a több mint ezernyi kedves útitársnak köszönhetően. Olvasás közben az azonosságtudat az, ami legelőbb magával ragad. Szeretet, és hit a természetben, egymásban, az Úrban! Lépteik sora és hitük ereje biztonságosra építette a hegyi utakat. Erdő, hegy, patak, Isten, természet, szépség, hagyomány, tapasztalat! Rácsodálkozni fűre, virágra, égre meredő hegycsúcsokra, érezni Isten hegyekben lakó közelségét. Legyőzve önmagukat, társként fogadva útitársaikat döbbennek rá emberlétünk egyszeri és megismételhetetlen csodájára. Segít megérteni és átélni, hogy meg kell fognunk egymás kezét! Erre volt mindig is szükségünk, ezekre a közösségekre, ez volt hiányunk az elmúlt évtizedekben: A közösségek együttlétének erejére Isten közelében!

„Mert segített legyőzni önmagamat. Mert közelebb hozott Isten csodálatos teremtéséhez. Szeretem a Tátrát, mert hóban, viharban, napsütésben, forróságban mindig ugyanaz. És szeretem azét is, mert mindig más. Ugyanazok a csúcsok, ugyanazok a völgyek, és fenyvesek mindig újat ajándékoznak. Szeretem a Tátrát, mert ahogyan elhagyják az emberek a mindennapok lapályos életét,minél magasabbra jutnak, annál közelebb kerülnek egymáshoz. Szeretem a Tátrát, mert fölemeli a tekintetet, ott mélyebbet és tisztábbat tudok lélegezni” – magyarázta Dr. Korzenszky Richárd, a Tihanyi Bencés Apátság perjele. Az Ő munkája az előszó és több fotó is a könyvben.

Hogy miért másszák meg a hegymászók a hegyet? Azért, mert ott van, tartja a hegymászók hitvallása. Önmagunkat győzzük le a társak, és Isten segítségével. Sokkal több ez a könyv, mint ötven ember két oldalas megnyilatkozása: az együvé tartozás, az Úrhoz tartozás hitvallása. Összeköt minden hegymászót a többre-jobbra vágyás, a felfele, az előre való törekvés. Csodák sora: az embert próbáló hegyek sziklacsúcsai; a hegyi tavak, tengerszemek, vízesések, tisztavizű rohanó patakok, hófoltok, nyíló virágok; a társak, akikkel közös a hegyek, a természet, a szépség, Isten szeretete; és a pihenések között a történelemmel, az arborétumokkal, az építészeti remekekkel való ismerkedés. Ott fenn elfelejtődnek az ideológiák, a hétköznapok, és megnyílnak a távlatok. Ilyenkor érzi át az ember, hogy milyen porszemnyi a létünk a Természet hatalmassága és Isten végtelensége mellett. Ilyenkor a személyiség egésze része lesz a formálódásnak: a fizikai igénybevételtől a tudásbeli informálódásig, a szellemi, spirituális, emberi kapcsolatrendszerekig. Mindenki elérheti azt a megértési szintet, ami elindíthatja a hegy felé, ami a csoportot, az egyént utánzásra, erőkifejtésre, tisztulásra, töltekezésre késztetheti. Sose felejtem el erdélyi barátaimnak azokat az éveket, amikor ezeket az ajándékokat megtanultam mellettük az Erdélyi Kárpátokban!

„Amikor tehát a tanár úr szakavatott vezetésével völgyeken mentünk át és hegyeket másztunk meg, nem csupán a jóleső fáradtságért, a friss hegyi levegőért indultunk útnak, hanem egyúttal a lélek is megfürdött abban a boldog tudatban, hogy Isten mindenütt jelenvaló. Ezt köszöntük meg a hegyeken épült kápolnákban, a keresztek előtt elcsendesedve. Hozzá szállt közös imádságunk szava: Ave crux, spes univa! Üdvözlégy szent Kereszt, egyetlen reményünk!” – így vallott dr. Vladár Gábor, soproni református lelkész, a Pápai Református Teológiai Akadémia rektora.

1964-től évi rendszerességgel indult a részben folyamatosan változó összetételű, de állandó maggal rendelkező társaság. Nyitott volt mindenki számára, mégis nagyon határozott irányultsággal rendelkezett. Megjárták az Alpok, a Tátra és a Kárpátok vidékeit, mindig a hegyet keresve, a magaslatot, ahol az ég egybeér a földdel. Az a felismerés hajtotta őket, mint annyi mást, akik a természet szépségein keresztül szerettek volna eljutni az Istenhez. Látták, hogy amit alkotott, az jó, és nem nyúltak hozzá, csak leképezték/lefényképezték azt a természetes kompozíciót, melybe belehelyeztetett. Így szép! Láttak réteket, feliratos kereszteket, sír nélküli temetőket, hegybe simuló kápolnákat, és oltár volt a szikla és minden, amit Isten alkotott, formált.
Töltekezni mentek; akik maguktól elfáradtak és kiüresedettek, és a mindenséggel feltöltve érkeztek vissza. Arányérzetet kaptak ajándékba. Mindig feljutottak, majd visszafordultak, és hoztak magukkal valamit: a vágyat, hogy újra feljussanak. Edzettek. Testben és lélekben. Valamit tudnak. Talán ezt:

„Magasztaljátok Istenünket, az Urat, és imádjátok Őt szent hegyén, mert szent az Úr, a mi Istenünk! (Zsolt.99,9) 

József Attila
ISTEN

Láttam, Uram, a hegyeidet
S olyan kicsike vagyok én.
Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
Hogy küszöbödre ülhessek, Uram.
Odatenném a szívemet,
De apró szívem hogy tetszene néked?
Roppant hegyeid dobogásában
Elvész ő gyönge dadogása
S ágyam alatt hál meg a bánat:
Mért nem tudom hát sokkal szebben?
Mint a hegyek és mint a füvek,
Szívükben szép zöld tüzek égnek
Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik,
S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
Ott állsz az útjuk végén
Meg nem zavarlak, én Uram,
Elnézel kis virágaink fölött.