Kerületi pedagógusnapot rendeztek Szombathelyen – „Legyünk alázatos hitvallók!”

A program hivatalosan (a regisztrációt és a vacsorát figyelmen kívül hagyva) 7 órakor az esti vesperával kezdődött, amelyen a szombathelyi gyülekezet lelkésze, Gregersen-Labossa György végezte az igehirdetői szolgálatot 1 Jn 5,4 alapján, ami a hét igéje volt. „Győztesek vagyunk! – kezdte az igehirdetést. Bármennyire is furcsán hangzik ez a kijelentés mai magyar valóságunkban. Könnyebb volna veszteségről, vereségről beszélni. Abból sokkal többet látunk, sokkal többet tapasztalunk. A mi győzelmünk persze nem földi hívságok sora, a mi győzelmünk: a kereszt! A Krisztus győzelme. Amint e szent evangélium lesz életünk forrása, amelyből naponként merítünk, akkor még ebben a megannyi gonddal terhelt 21. században is igazzá válik a kijelentés: győztesek vagyunk!” 

Ebben hatalmas a felelőssége azoknak, akik pedagógusok, lelkészek, vagyis olyan hivatást választottak, amelyben emberek százaival foglalkozhatnak, hogy beszédükkel, megjelenésükkel, cselekedeteikkel, egész személyiségükkel erről a soha ki nem apadó forrásról tegyenek bizonyságot a rájuk bízottaknak, akár az iskolában, akár a gyülekezetben, sőt a hétköznapokon is, hogy minél többen rátaláljanak erre a kincsre, és megtapasztalják: valóban győztesek! – mondta Gregersen-Labossa. 

Az esti vespera után az evangélikus templom udvarában nemrég megnyílt KIE pincében folytatódott a program, amely a kötetlen beszélgetésre, egymás megismerése nyújtott kiváló lehetőséget. Ebben segített a bemutatkozás is. Ha mindenki személyesen nem is mondta el, hogy „ki ő”, és „honnan jött” – erre nem lett volna idő –, az egyes iskolai közösségek egy-egy képviselőjük segítségével bemutatkozhattak.

Majd Ittzés János püspök úr köszöntője után kezdetét vette a kötetlen beszélgetés, amelyet finom borok, pálinkák és különböző zenei produkciók színesítettek. Elsőként Kákay István, országos irodaigazgató adott elő gitáron saját megzenésítésű Ady Endre és Weöres Sándor verseket, amely az amúgy is kiváló hangulatot tovább emelte. Majd Németh Tamás tárogató-muzsikával kalauzolt minket – egyebek mellett – ’48-as dallamok világába. Végül Nagy Ákos, a Reményik Iskola énektanára szintetizátorral, míg édesapja, Nagy Béla tangóharmonikán játszott darabokkal gondoskodott a még éjfél után is tartó remek hangulatról.

Ha már lelkészúr a nyitó áhítaton győzelemről beszélt, egy – a kereszt nagyságához nem mérhető – a szívünket azonban megörvendeztető győzelemnek örülhettünk együtt, amikor megérkezett a hír Egyiptomból: hosszabbítás után legyőzte az olaszokat, s így vb elődöntős a magyar U20-as válogatott. 

Szombaton reggel 9 órakor az úrvacsorai istentiszteleten Ittzés János püspök Lk 18,18-27 alapján hirdette Isten igéjét. A prédikáció elején utalt Balog János professzora, aki szerint jó választ csak jó kérdésre lehet adni. Értelemszerű, hogy a rossz kérdésfeltevésre nem adható jó válasz.

„A gazdag ifjú kérdésfeltevése jó és pontos. Bárcsak minél többen kérdeznének az örök élet elnyerése után, vagy ahogyan Luther fogalmazott: „Hol és hogyan találom meg a kegyelmes Istent?” Téved, aki azt gondolja és tanítja, hogy ez a kérdés kiment a divatból. Ez az egyetlen és alapvető kérdés” – hangsúlyozta a püspök, majd hozzátette:

„A jól feltett kérdésre pontos választ kapunk. Gyakran szokták Jézus közmondássá lett válaszát gyengíteni, pedig Jézus hasonlata éppen azt az igét készíti elő, amivel a szakasz zárul: „az embereknél lehetetlen.” Az evangélium, hogy Istennek viszont lehetséges. Az, hogy valami lehetséges, még nem biztos, hogy könnyű. Istennek a teremtés nagy műve után az új teremtés igen nagy erőfeszítésébe került: bele kellett halnia! Éspedig szent Fiának, akinek a halálát hirdetjük. Szent teste és vére – ami a megterített asztalon ma is vár bennünket, hogy mi keresztyének azt együk és igyuk – szeretetének tárgyi bizonysága. Merjük feltenni a legfontosabb kérdést, fogadjuk el a reá adott isteni feleletet, és éljünk szeretetben” – fejezte be Ittzés János szép bizonyságtételét a sok tanú előtt. 

Ezt követte a fórumbeszélgetés, amelynek prominens résztvevője volt a püspök mellett Pokorni Zoltán polgármester és Tölli Balázs igazgató. A beszélgetést Jancsó Kálmánné vezette.

Elsőként Ittzés János püspök szólt a jelenlegi helyzetről. Kijelentette, hogy „rajtunk csak az Isten segít.” Kérte, hogy ezt a mondatot értsük szó szerint, mert bármely politikai helyzetben igaz: jóban, rosszban egyaránt. „Soha nem volna szabad megfeledkeznünk arról, hogy Isten Mindenható, azaz mindenben ő hat, mindenre képes. Neki semmi nem lehetetlen” – magyarázta Ittzés püspök, aki utalt a húsz évvel ezelőtt kezdődő folyamatra, amelyet álmunkban sem mertünk elképzelni, hogy valósággá válhat. Ehhez kapcsolta a keresztyén alázatot, amely nélkül nem sokáig maradhatunk állva a saját lábunkon. „Ezt kellene hirdetnünk: Isten végtelen hatalmát, a magunk erőtlenségét pedig alázattal bevallani. Összekapcsolva: legyünk alázatos hitvallók!” 

Pokorni Zoltán szerint 1990-ig a központosítás volt a vezérelv. A rendszerváltás után a „széttartás” lett úrrá rajtunk, amelynek a jelen helyzetet is köszönhetjük. Sajnos, átesünk a ló túlsó oldalára. Számokkal igazolta, hogy az oktatási intézetek ma nagyon komoly anyagi
gondokkal küzdenek, pedig sok iskolát zártak be. 2003-ban 185 000 Ft volt a támogatás. Az inflációt követve ma ennek közel 300 000 Ft-nak kellene lennie. Ehelyett: 135 000 Ft. A többi a fenntartóknak kell, illetve kellene előteremteniük. Szinte hihetetlen, de igaz: a közelmúltban 1380 iskolát zártak be, minek következtében 40 000 ember került az utcára.

A mai témánkhoz szólva kijelentette: a gyermekek nevelhetők is, meg nem is. Tükörképeink! Az iskolák, tisztelet a kivételnek, „szellemi szolgáltatóházak”, hiányzik a közösség, az összetartozás érzése. Egy magyar gyermek 3 és fél órát ül a tv előtt. Ebben elsők vagyunk Európában. Aki utánunk következik, ennek az időnek mindösszesen a felét tölti a „doboz” előtt. Ez bizony a magány tünete! Pedig az iskola alkalmas hely volna a közösségteremtésre. Beszélt egy „kitűnő” tanárról, aki nagyon szerette a költőket, csak a tanítványait nem. Négy év után sem tudta mindegyiknek a nevét! A gyermekek megértése, meghallgatása nélkül nem lehet megszűntetni a magányukat! Fontos volna a családi háttér bekapcsolása is (családlátogatás), mert a szülők nélkül nem tudjuk nevelni őket. Szemléletes példák során mutatta meg, hogy a megoldás sok esetben nem pénz kérdése. A pedagógusoknak el kellene mondani a szülőknek, hogy milyen filmeket ne engedjenek megnézni a gyermekeiknek. 

Tölli Balázs nagy eltökéltséggel szólt a helytállásról, a reménységről. Idézte egyik kedvenc költőjének sorát: „Szeme közé kacagj neki, ki a borzasztó hirdeti!” Hangsúlyozta, hogy az iskolák nagy erőfeszítéseket tesznek, hogy a kollégiumokba mentsék a mai fiatalokat, amelyhez az állam (nem véletlenül), alig ad támogatást. Pedig jobb helyen vannak a felügyelet alatt, mintha a buszmegállókban töltenek el órákat, sokféle veszélynek kitéve. 

Az új stratégiával kapcsolatban a fórumbeszélgetés során püspökünk arról beszélt, hogy helyes terápiát csak jó diagnózis alapján lehet készíteni. A privatizált világból vissza kellene térnünk a törvényes és normális keretek közé! Ne csak az egyháznak, az emberi egzisztenciának is kereszt-formájúnak kellene lennie! Utalt egy 21. századi gondolkodóra (Schneller), aki ezt mondta. „A szeretet nyitja meg a tanítványt.” Az „életre lövő fegyvereinket” kellene bevetnünk!

Végül Pokorni Zoltán szólt a tényekről: „Vannak dolgok, amelyek úgy vannak, ahogy vannak.” A felső tagozatban például a matematika lehet az a tárgy, amely megértetheti a gyermekekkel, hogy nincs mellébeszélés: ami annyi az annyi. 2005. december 5-e után érdemes volna, ha minden iskolába járó gyermek legalább egyszer eljutna a határon túl élő
honfitársaihoz, de nemcsak a Mátyás-szobrot megtekinteni, hanem egymással is kapcsolatba kerülni.

A gimnazista 17 éves gyermekeket el lehet vinni 2-3 hetes szociális munkára is. Egy pillanat alatt felnőtté válhat, akinek egy-egy ilyen alkalommal megnyílik a szeme például ha ezalatt az idő alatt súlyos beteget kell ápolnia. A volt miniszter ezután a jövőről is beszélt. Az anyagiak hiánya is gond, de a legnagyobb probléma, hogy egyre kevesebb a gyermek. A 6+6 osztályos iskolamodellel nem ért egyet. Ha viszont úgy tesszük föl a kérdést, hogy így 8 helyett nem 4 osztály marad a kis faluban, hanem 6, akkor el kell gondolkodni rajta! A pedagógusok bére sincs rendben, a 2003-as emelés ellenére sem. Jó volna, ha a tehetséges fiatalok közül egyre többen vállalnák ezt a hívatást. Addig is komoly gondot kell fordítani a pedagógusok képzésére. A szakfelügyelet megszűnése óta sokat romlott a színvonal. Ezért jó volna, ha hatévenként vizsgát tennének alkalmasságukról.

Ebéd előtt az iskola színjátszó-köre Sztehlo Gábor emlékdarabot mutatott be. A mintegy 160 pedagógus megrendült szívvel hallgatta meg a félórás, magas színvonalú előadást, amely – mint később kiderült – több helyszínen látható lesz. 

Ebéd után a Reményik Sándor iskolát igazgatója, Sátory Károly mutatta be a jelenlévőknek. Sokszínű, érdekes, közösségteremtő programok közt válogathatnak a gyermekek.

Ezután következett a Gyurátz Ferenc díj átadása, amelyet a zsűri ebben az évben Stinnerné Hubert Sarolta soproni pedagógusnak ítélte oda. A díjat távollétében testvére, Hubert Pál vette át, s köszönte meg a díjazott nevében. 

A fórumbeszélgetés délután is folytatódott. Ezúttal az Országos Iroda vezetője, Kákay István és az Oktatási Osztály vezetője, Kalina Katalin szólt a témáról. Ittzés János püspök úr zárszava után Hasza Mónika tartott áhítatot, aki az útmutató aznapra rendelt igéjét magyarázta. Az együttlét a köszönetmondás és a hálaadás szavával ért véget.