Erőforrásaink a lelkészi hivatásban – Megtartották a tanulmányi napot az Evangélikus Hittudományi Egyetemen

A nap kezdetén Gáncs Péter elnök-püspök köszöntötte a szép számmal megjelent érdeklődőket: evangélikus és református lelkészeket és az ügy iránt elkötelezett laikus szolgálattevőket. Az Útmutató aznapi két igéje: a 38. zsoltár 22. verse és a Máté szerinti evangélium utolsó mondata biztató és reményt adó üzenetként hangzott fel. Az ember élete mélységeit járva megszólíthatja Istenét: „Ne hagyj el engem, Uram, Istenem, ne légy távol tőlem!” Erre az emberi hangra válaszként, erőforrásként felel Krisztus szava: „Én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig." Lelkészi szolgálatunk nehézségei, küzdelmei között számba vehetjük lelki erőforrásainkat: „Támadj fel új életre már Krisztus meglankadt népe! Húsvéti szép hajnalsugár csillan, siess elébe!” – idézte püspök úr életre vezető biztatásként Scholz László egyik énekét. 

A tanulmányi nap első felében a lelki örökségünkre, gazdag spirituális forrásainkra figyeltünk.

Dr. Korzenszky Richárd bencés szerzetes, a Tihanyi Bencés Apátság vezetője bevezető előadásában a bencés regula alapján arról beszélt, hogy az ember „hiánylény”, ezért teljességre, rendre vágyik. Összhangra Istennel, embertársaival, az őt körülvevő világgal és önmagával. Ugyanakkor az ember gyakran menekül is a Rend elől, hivatása elől: a munkától az életszentségbe az életszentségtől pedig a munkába. Egy másik hasonlatában az elektromosság példáját hozta elénk: az ember legtöbbször ott érintkezik, ahol nem kell – rövidzárlatot okozva –, máskor meg éppen ott nem érintkezik, ahol kell. Hogyan találkozik az ember Istennel? Miként tölti be Isten hiányainkat, hogyan erősít meg kétségeink között?

A bencés lelkiség igyekszik összhangban lenni a kozmikus renddel. Az imaórák és a napi tevékenységek belesimulnak ebbe a Rendbe. Benedek regulái, a vezető felelős és tapintatos szeretetével nem a szerzetestársak egyenlősége mellett törnek pálcát: ő azt vallotta, hogy senki sem alkalmas mindenre, de mindenki alkalmas valamire. 

A bencés lelkiség ökumenikus távlatai után két előadást hallhattunk a protestáns lelkiség forrásairól is. Dr. Csepregi Zoltán, az Evangélikus Hittudományi Egyetem egyháztörténet professzora Luther lelki öröksége kapcsán arról beszélt, hogy a reformátor 1522-ig következetesen a szerzetesi tradíció szerint imádkozta a napi zsolozsmákat, majd, miután egyedül maradt a kolostorban, úgy látta jónak, hogy abbahagyja ezt az imaformát. Ez persze nem jelentette azt, hogy Luther mindenestül elhagyta volna ezt az utat: A reformátor a Zsoltárok könyvét lelkisége alapvető forrásának tekinti, sok zsoltármagyarázata is ezt támasztja alá. Imádságos könyvében (Betbüchlein) a Tízparancsolat, a Miatyánk és az Apostoli hitvallás szövegét meditálja, imádkozza végig: ez lesz a lelki alapja a Kiskáténak is – amely nem pusztán tananyag, vagyis teológiai tételek rövid összefoglalása, hanem sokkal inkább Luther mindennapi lelki „olvasójának” tekinthető. 

Mucsi Zsófia református lelkésznő, a Kálvin kiadó munkatársa Kálvin lelki örökségéről beszélt. Teológus hallgatóként annak idején az Institutio, Kálvin fő műve lelki élményként is hatott rá. Ebben az iratban egy mélyen hívő, Krisztuson tájékozódó ember igyekszik rendet, keretet teremteni a keresztény közösségek számára, és lelki támpontokat adni a hívők mindennapi személyes életében – akárcsak annak idején, századokkal korábban Szent Benedek. Az „Unio mystica cum Christo” gondolatával Kálvin János a keresztények számára a Krisztussal való szoros egységet hangsúlyozza. Bár a református egyházban, napjainkban marginálissá vált ez a gondolat, fontos lenne újra tudatosítani, és gyakorolni ezt a reformátori örökséget.  

A délelőtti utolsó előadásban a jelen helyzetre, hiányainkra, nehézségeinkre figyeltünk. Dr. Nagy Zoltán ideg-elmegyógyász szakember, egyetemi tanár, elkötelezett evangélikusként a kiégés tüneteiről, a kiégés mögött meghúzódó fizikai, lelki problémákról beszélt. A segítő foglalkozásokban dolgozók számára – így a lelkészek számára is – elengedhetetlenül fontos a hivatás alapján szerveződő segítő csoportokban megélhető támogató légkör, a szupervízió. Ilyen körök alakulhatnának egyházunkban is. A lelki fáradtság, fásultság, a közömbössé vált szolgálat gyógyulása hosszú folyamat, amely alapos szakértelmet és a lelki kísérés testvéri elkötelezettségét igényli. 

A délutánt már inkább a gyakorlat – a lelkigyakorlat – jegyében töltöttük. Lénárt Viktor evangélikus lelkész, pszichodráma-vezető a csendbe bevezető gyakorlatok nyomán arról beszélt, hogy a lelkigyakorlat három területet ölel magába: az Istenszomjúság, az önismeret és a közösség három, egymásba kapcsolódó körének metszéspontjában áll. Percze Sándor evangélikus lelkész a szent-ignáci lelkiség felől közelítve vezetett be minket a tudatos elcsendesedés és a Szentírás-meditáció gyakorlatába. A csend tapasztalata minden emberben más és más rezonanciát kelt. Az elcsendesedés, az Istenre hangolódás összefüggésében fontos, hogy tudatában legyünk: nem mi teremtjük meg, hozzuk létre a Találkozást Istennel, de előkészíthetjük ennek lehetőségét azzal, hogy belehelyezkedünk a csendbe, Isten jelenlétébe.

A tanulmányi nap áldásai nyomán bennünk, akik együtt voltunk, az a gondolat fogalmazódott meg, hogy lelkészi hivatásunk gondozása lelkünk-szívünk ápolásával szorosan összefonódik. Erőforrásokra van szükségünk, de ezek a források itt vannak közel, karnyújtásnyira. Évszázadok lelki örökségét tudhatjuk magunkénak, és élhetünk belőle. De mindezekben és mindezek fölött annak a Krisztusnak a szeretetét tudhatjuk egészen közül magunkhoz, aki így erősít minket: „Íme, én veletek vagyok minden napon, a világ végezetéig.” 

További képek:

http://del.lutheran.hu/hirek/hivatasgondozoi-nap-az-evangelikus-hittudomanyi-egyetemen