Együtt lenni a mécses fényénél Mozart Requiemjével – Halottak napi megemlékezés

Elmegyek meghalni, egyebeket követvén, még énutánam is többen jönnek, mert
sem első, sem utolsó én nem vagyok. Azért elmegyek meghalni.
Elmegyek meghalni. Király vagyok, de micsoda az tisztesség,
micsoda ez velági dicseködés, mert embernek királyi ura az halál! Azért
elmegyek meghalni.
Elmegyek meghalni. Pápa vagyok, de az halál engem nem hagy sokáig
pápálkodni, de befogja számat.
Elmegyek meghalni. Pispek vagyok, de az botot, az kófiomot-, az
pispeksiveget akár akarjam, akár ne, de elhagynom, és elmegyek meghalni.
 Elmegyek meghalni. Semmi viadalomval meg nem győztetöm esetben,
vitéz vagyok, de az halált nem tanultam meggyőzni.
Elmegyek meghalni. Bajnak vagyok, küzdést jól tudok, de az halált
meg nem győzhetöm, azért elmegyek meghalni.

Indulnod kell, indulnod kell,
Indulnod kell, indulnod kell,
HA SZÓLÍT AZ ÚR, LÉGY KÉSZEN,
INDULNOD KELL!
Lehetsz ott fenn és lehetsz lenn,
Lehetsz ott fenn és lehetsz lenn,
HA SZÓLÍT AZ ÚR, LÉGY KÉSZEN,
INDULNOD KELL!

Figyeld az asszonyt, a teste tűz,
Figyeld a rendőrt, valaki űz!
HA SZÓLÍT AZ ÚR, LÉGY KÉSZEN,
INDULNOD KELL!

A két szöveg születése között bő négyszáz év telt el. Az egyik a Halál himnusza, Példák könyve Ráskai Lea másolásából származik 1510-ből. A másik a Rolling Stones. Hiába a hatalmas időbeni távolság, ugyanarról szól a két vers: az eljövendő halál tudatáról, hogy akárkik vagyunk, akármilyen nagyok, a halál erősebb nálunk. Mindkét szöveg haláltánc, arról az úrról, a halálról
szól, aki elvisz bennünket akaratunktól függetlenül. Lehetünk hatalmas király, vagy nagy szerelemtől izzó asszony, lehetünk pásztorbotot tartó pápa, vagy gumibotot tartó rendőr, a halál előtt nincs különbség.
Alapvető élményünk az elmúlás, emberlétünk pedig egyik egyedisége éppen saját eljövendő halálunk tudata. Ez alól nincs kibúvó. A két szöveg között félúton áll Mozart, aki részben apja emlékével, részben saját közelgő halálának tudatával viaskodva írja meg a Requiemet.
Mikor komolyan végiggondoljuk saját magunk és mások mulandóságát, nézzünk fel azért az oltárképre is: Jézus a gecsemáni kertben. Nincs igaza a haláltánc műfajának, nincs igaza Mick Jaggeréknek: a halál nem a legnagyobb úr! Van, aki legyőzte a halált. Őmiatta van reménységünk, őmiatta nem kell megállnunk a kétségbeesésnél.
Bár ma a halottakra, halottjainkra emlékezünk, mégis, gyászunk, fájdalmunk, keserűségünk, mégis mögött legyen ott annak a tudata, hogy van, aki harmadnapra legyőzte a halált. Ha rá figyelünk, halálfélelmünk is elpárolog.
És áldott zenehallgatás közben szólt a Soproni Liszt Ferenc Szimfonikus Zenekar és a Liszt Ferenc Pedagógus Énekkar Dárdai Árpád karnagy vezetésével. A szólisták: Rudas Ibolya szoprán, Vörös Szilvia alt, Palotai Árpád tenor, Kocsis-Holper Zoltán basszus közreműködésével Mozart Requiemje csendült fel.
Mozart hallgatása közben érezni és látni lehetett a koncertre érkezők mosolyán, elrévedező arcán, könnyező tekintetükön, hogy egy pillanatra szembe tudtak nézni apjuk, szerettük halálával, elvesztettjeik iránt érzett fájdalmával, beletudtak érezni saját elmúlásukba: nem menekülve, hanem szembenézve. És látni lehetett az oltárképre feltekintő szemekből a gecsemáni kertre, hogy átjött a lelkeknek a mű megszólalásakor, VAN, aki legyőzte a halált, van reménységünk. Köszönjük, hogy együtt lehettünk lelki szemeink előtt a mécses fényénél Mozart Requiemjével!