Dr. Gyapay Gáborról emlékezünk

Dr. Gyapay Gábor
1924-2009  

1924. december 9-én született Isaszegen jogász-ügyvéd apa és pedagógus édesanya gyermekeként. Szülei a Deák téri evangélikus elemi iskolába íratták be.
Osztályelsőként folytatta tanulmányait a Budapesti Evangélikus Gimnáziumban (Fasor). A kötelességtudó és tudásra vágyó diák látta tanárainak önmagukkal és tanítványaikkal szembeni igényességét; a szakmai és az örök emberi értékeket egyidejűleg ismertették meg a tanárok a diákokkal.
A kitűnő érettségi után, 1943-ban a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészkarának történelem-latin szakos hallgatójaként, az Eötvös-kollégium lakója lett. Itt igen kiváló professzorok vezetésével folyt a tanítás. Diplomáját és doktori oklevelét 1948-ban szerezte meg. Közben már 1946-től 1949-ig a Válasz munkatársa többek között Illyés Gyulával és Németh Lászlóval együtt.
Tanári pályáját 1947-ben a szeretett alma materében kezdte, több, volt tanára kollegájaként. A tudós tanár példaképe valóság lett számára, ő is elindult ezen az úton. Sajnos 1952-ben a gimnáziumot egyházi „felajánlással” felszámolták, állása megszűnt.
Először az Országos Evangélikus Levéltárba került mellékállásban, főállásban pedig az Országos Levéltárban helyezkedett el.
„Csak kétszer sajdult meg a szíve minden évben: a szeptemberi becsengetéskor és májusban az érettségi idején…” („Az élet tanítómestere”, Budapest, 2004.)
Az első hívó szóra 1954-ben a csepeli Jedlik Ányos Gimnáziumba ment, amely ekkor már gyakorlóiskola volt; itt egy jó tanári karban, mint vezető tanár működött.
Tanárságának további állomásai: Apáczai Csere János Gimnázium (1955-1959), Martos Flóra Gimnázium (1959-1970), Fazekas Mihály Gimnázium (1970-1989). Megbecsült vezető tanárként dolgozott ezekben az iskolákban, azonban a Fasor újjáélesztése mindig szívügye maradt.
A Fasori Öregdiák Baráti Kör 1984. október 5-én tartott alakuló gyűlésén társelnöki tisztséget töltött be. A Baráti Kör keretében évente találkoztak a gimnázium volt növendékei, gyűjtve az emlékeket, fasori dokumentumokat.
Kitartása, lelkesedése, fáradhatatlansága és elévülhetetlen érdemei tették az újraindított Fasor méltó tanárává és igazgatójává. Különösen a diákok felvételi vizsgájára és a leendő tanárok kiválasztására összpontosította figyelmét. Tudta jól, hogy a (régi) Fasor hírét e két tényező maradéktalan megvalósulása adta, ahogy ezt Wigner Jenő - fasori diák és Nobel-díjas fizikus - mondta: „a tanárok akartak tanítani, a tanulók pedig akartak tanulni”.
Az 1992. október 3-án megalakult Budapesti Evangélikus Gimnázium Volt Növendékeinek Egyesületének elnöke lett.
Fasori igazgatói munkája 1993-ban ért véget, azonban 1998-ig tovább tanított az iskolában. Ekkor nyílt lehetősége arra, hogy a saját maga által írt hat osztályos tankönyvsorozatából tanítson.
Ezen kívül számos történelem tárgyú könyv szerzője, illetve 1989-ben megírta A Budapesti Evangélikus Gimnázium című iskolatörténeti könyvét.
Több mint öt évtizedes munkásságával számos elismerés és kitüntetés méltó tulajdonosa lett. 2004. december 18-án Magyar Örökség Díjat kapott.
2008. október 11-től a Budapesti Evangélikus Gimnázium Volt Növendékeinek Egyesülete örökös tiszteletbeli elnökséggel tüntette ki.
Felesége, gyermekei, majd unokái hűen kísérték életútján.
2009. március 2-án Budapesten hunyt el.
Nyugodjon békében, emléke legyen áldott! 

Kitüntetései: Kiváló Pedagógus (1988)
                    Magyar Köztársaság Érdemrendjének Kiskeresztje (1990)
                    Szacsvay Imre-díj (1993)
                    Trefort Ágoston-díj (1994)
                    Budapestért Díj (1995)
                    Eötvös József-díj (2000)
                    Magyar Örökség Díj (2004)

(Megemlékezés a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnáziumban róla készített tablón – Összeállította: Szabó Zsolt)

 
"Mindene volt a Fasor"

Dr. Fabiny Tamás (püspök): In memoriam Gyapay Gábor 

Be kell hordanunk, hajtanunk mindent.
A szavakat is. Egyetlen szó,
egy tájszó se maradjon kint.
Semmi sem fölösleges.

Zuhoghat akár negyvenezer nap
és negyvenezer éjjel, ha egy
buboréknyi lelkiismeret-
furdalás sem követi a bárkát.

Mert leapad majd a víz.
És fölszárad majd a sár.

És akkor majd a megőrzött,
a meglévő szóból újra-
teremthetjük magát
az első búzaszemet
ha már igével élnünk
tovább nem lehet. 

Kányádi Sándor: Noé bárkája felé 

 
Dr. Harsányi János látogatása a Fasorban.
Képünkön (balról jobbra): Szabó István később (1995) a gimnázium iskolatörténeti gyűjteményének igazgatója, dr. Gyapay Gábor, dr. Vajda Ferenc, később  utódja (1993), dr. Harsányi János, volt fasori diák, Nobel-díjas közgazdász

Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amely nem tanulhatott egyházi iskolában. Már és még nem. Mi már évtizedekre voltunk az államosítástól, és bizonytalan távolságra az újraindulásról. Amelyre sokáig csak legmerészebb álmainkban gondolhattunk. 
Volt köztünk egy szép bajuszú ember, aki azonban talán soha nem mondott le az álmáról. Mert életét tette föl arra. Nemcsak diákja, hanem fiatalon tanára is volt a Fasornak. Így nyilván nagy szívfájdalommal élte át a szétszóratást. De – ismerősök elmondása szerint – úgy tanított a világi iskolákban, mintha ama számára megszentelt katedránál állna. 
Aztán a 80-es évek derekán úgy érezte: megtörténhet a csoda. A mottóként választott Kányádi-vers jegyében: „Mert leapad majd a víz. / És fölszárad majd a sár.” És nekikezdett a szervezésnek, a toborzásnak, mások lelkesítésének. Csapatot szervezett, amelynek én is tagja lehettem. Ama legelső, 1989-ben induló tantestületnek. 
Azt hiszem, épeszű ember nem szeret tantestületi ülésre járni. Én valósággal élveztem ezeket az alkalmakat, elsősorban Gábor bácsi miatt. „Kérem szépen” – kezdte, és áradt belőle a szó. Folyt belőle a tudás. Rögtönzött kiselőadásokat tartott. Lelkészként is szívesen ültem be óráira, mert úgy éreztem: ezek az önkéntes hospitálások alakítanak engem. Ámulatba ejtett, ahogy ismereteit átadta. Felvételiztetni is szerettem vele, hiszen éreztem: biztos szemmel veszi észre a tehetséget.  
Azért tudott türelmetlen is lenni. Bosszantotta, ha nyegleséggel vagy cinizmussal találkozott. Talán túlságosan is a régi Fasor jegyében élt, így aztán nehezen fogadott el amúgy jó szándékú és szakszerű kezdeményezéseket.  Ő ugyanis a bárkát építette, ahova mindent be akart hajtani. Tudta, hogy „zuhoghat akár negyvenezer nap / és negyvenezer éjjel”. Valami szent megszállottsággal ezen a bárkán tájékozódott. 
Láttam dühösnek és csalódottnak is. Kapott méltatlan támadásokat. Amelyek egyebek mellett azt is mutatták, hogy mégsem apadt fel még a víz és száradt föl a sár. Ilyenkor újra ama bárka építésébe fogott. És sérelmeit félretéve, a bántásokat talán meg nem halva (de a szíve mélyén azokat nyilván fájdalmasan hordozva) tette tovább a dolgát. Hitte, hogy ama első búzaszemet mégiscsak újjá lehet teremteni. 
Igen, azt hiszem sikerült neki. Legyen emléke áldott. 

   
Fiatal tanárként a katedrán

Teller Edével a pódiumon

Dr. Frenkl Róbert (ny. országos felügyelő): A református osztály 

Tanárom volt, barátom lett, majd együtt élhettük át életünk talán legnagyobb élményét, vállvetve, munkatársként dolgozva, a fasori gimnázium újraindítását. Teljesen kerekké pedig úgy vált a történet, hogy az új Fasorban Orsolya lányomat tanította dr. Gyapay Gábor igazgató úr, tanár úr, Gábor bácsi.
A tanárok között, kiváló diákra bukkanva, járja egy mondás: „Ilyen diákokért érdemes tanárnak lenni”. Fordítva is igaz: „Ilyen tanárokért érdemes diáknak lenni”. 1949 és 1952 között tanított minket Gyapay Gábor a történelem tudományára. A párhuzamos osztály főnöke volt, de mintha a mienk is lett volna. A ballagáson ő beszélt a tanárok, én a diákok nevében. Azután, mert szerettük is egymást, meg mert őriztük a lángot, évente találkoztunk. Az évek multával, fogytak a tanárok, a diáktársak is, de Gyapay Gábor mindig ott volt. Harminchét éven keresztül élt a remény, lesz még iskolánk, evidens volt, hogy ennek Gyapay Gábor lesz az igazgatója.
Hatvanöt évesen megadatott neki és megadatott nekünk. Politikai értelemben elérhettük az iskola újraindítását, de – ritka az ennyire egyértelmű helyzet – az, hogy szakmailag varázslatos gyorsasággal lehetségessé vált 1989. szeptember 2-án az újraindulás, az kizárólag Gyapay Gábor felkészültségének, munkabírásának és ügyszeretetének volt köszönhető. Hihetetlen odafigyeléssel, a legkisebb részletre is koncentrálva őrködött a minőségen. És lenyűgöző volt a szeretet és az alázat, amellyel ambicionálta, hogy a még munkaképes régi tanárok tanítsanak az újrainduló iskolában. Mózes ezúttal beléphetett az ígéret földjére, ragaszkodott az övéihez.
Számos kedves emléket őrzök 1988/89 izgalmas hónapjaiból, egyik közülük együttes találmányunk, a református osztály. Ültünk Gábor lakásában, előttünk ott tornyosultak az újrainduló iskolába jelentkezettek kérelmei, adatai. Indult egy harmadik és két második osztály, azaz a 17 és 16 évesek. Ez rendben is volt, kezelhető is volt, mert érthetően máshonnan kevésbé jöttek át. De az éppen az általános iskolát végzettek részéről óriási volt az érdeklődés, ők már teljességgel megcélozhatták a négyosztályos gimnáziumot. A konfliktust fokozta, hogy míg a legkülönbözőbb képességű evangélikus gyerekek jelentkeztek, addig a katolikus és református pályázók szín kitűnők voltak, utóbbiak sokan is.
Ezért találtuk ki a református osztályt. Az volt az ideológia, hogy reménység szerint, egy-két év múlva a testvéregyháznak is lesz a fővárosban iskolája, és akkor átveszik a református osztályt, amely természetesen többletet jelentett az eredeti koncepcióhoz képest. A lelke mélyén mindenki tudta, hogy ezt a rokonszenves terhet mi visszük végig, de jó szívvel tettük. Sok család, sok gyerek életében lett ismét meghatározó a Fasor, üzenetértéke is volt a református osztályról szóló döntésnek. Újra éreztük, hogy érdemes élni.                        

    
Egy régi tablóképen                                                                                

D. Dr. Hafenscher Károly (ny. ev. lelkész, c. teol. tanár): 
Akinek mindene volt a „Fasor”… 

Dr. Gyapay Gáborra emlékezve nemcsak nekem, de bizonyára sokaknak azonnal a „Fasor” iskolanév jut eszébe. Iskolánk neve elé nem kell jelzőt tenni, hiszen egyértelmű fogalomról van szó. Mindenki a Budapesti Evangélikus Gimnáziumra gondol.  
Gimnáziumunk léte, múltja, megszüntetése és újraélesztése Gábor szívügye volt…
Egy évvel előttem érettségizett, 1943-ban.  A 2. Világháború ellenére még viszonylagos békével működött Intézetünk. Más szóval, futott a jól kialakított és gondozott síneken.  Már valamit tudtunk ugyan a Don-kanyar tragédiájáról, a frontok állásáról, de iskolánk tradíciója erősebb volt, mint az európai realitás.  
Gábornak szívügye volt a múlt. Iskolánk alapítását, neves és kevésbé ismert tanárait és tanulóit alaposan ismerte. Olyan történelemtanár volt, aki nemcsak krónikát tanított, hanem az összefüggéseket is, európai és magyar kontextusban, helyileg és időileg el tudta helyezni a múltat.  Dr. Hittrich Ödön pontos adatolását ismerjük fel felfogásában és következetes múltkutatásában. Hittrich 1922-23-ban írta és adta ki iskolánk első száz esztendejének történetét. Gyapay hasonló módon becsülte meg a humanista és az evangélikus tradíciót. Minden szavuk mögött kutatható tények állnak.  
Gábornak szívügye volt iskolánk megszűntetésének ügye. 1989-ben, tehát még a fordulat hónapjai előtt jelent meg egy kis könyve az „Iskolák a múltból” sorozatban gimnáziumunk történetéről. Utolsó szavai ebben a könyvben így hangzanak: „1952 nyarán egyházunk vezetői a gimnáziumot átadták az állami tanügyi hatóságnak.  A Fasori Evangélikus Gimnázium – állami iskola-jogutód nélkül megszűnt.” Az iskola előtörténetével a főgimnáziumi titulus kialakulásával, az iskola folyamatos fejlődésével, szellemi virágzásával (1927-től) foglalkozik a szerző és megírja az idézett, lehangoló, keserű mondatot. Aki jól olvasta ezt a könyvet, megérthette, a szerző sohasem nyugodott bele, hogy a „Fasor csoda” negyven évre eltűnt a magyar kultúra életéből. Bizonyos volt abban, hogy tetszhalálról van szó, és ezért nem adta fel a harcot a szellemi és kultúrpolitikai környezetben az iskola visszaállításáért.  Magam részéről túlságosan merésznek tartottam Gábor álmát, de neki lett igaza! 
Gábornak szívügye volt az újraélesztés. Az újrakezdést sok-sok tárgyalás, vita előzte meg. Sok Fasori Gimnázium iránti szimpatizáns együtt várta a csodát. Végül kiderült, hogy már az állam is komolyan figyelt az egyre erősödő hangra, az iskola működésének várására, és megtörtént, hogy 1989-90-es tanév országos megnyitója a visszanyert Fasori Gimnázium díszterméből került közvetítésre. Glatz Ferenc művelődési miniszter nálunk tartotta az országos megnyitót… Ezzel súlyt adott az eseménynek. Rádió – TV közvetítésével együtt világi újságok is (Népszabadság, História stb.) részletesen írtak az újra indult gimnáziumról. Az Evangélikus Élet két száma szinte csak ezzel foglalkozott (1989 szeptember 3, szeptember 17.).  Kezemben van a meghívó a Fasor újjászületéséről. Ünnepség sorozat ez.  szeptember 1 du. 6 óra: az új tanári kar ünnepélyes eskütétele Deák téri templomunkban, szeptember 2, de. 10 óra: tanévnyitó istentisztelet a Fasori templomban, ugyanaz nap de. 11 órakor tanévnyitó a díszteremben, a művelődésügyi miniszter beszédével. Végül szeptember 3, este ½ 8-kor ünnepi hangverseny a Zeneakadémián telt házzal és TV közvetítéssel. 
Az újjáalakítás sok feladattal járt.  Az akkor már iskolaigazgató Gábor belső és külső megoldandó problémákkal küzdött.  Az új tanári kar összeállítása, a tanulók kiválogatása, a múlt tradícióinak lehető megtartása és a jövő struktúrájának kialakítása az ő feladata volt elsősorban.  Itt említem meg, hogy nem állt egyedül Gyapay Gábor, sok komoly munkatársa segítette álma valósulását. Elsősorban civil értelmiségiek (országos felügyelőnk, egyetemi tanárok, diplomaták). Néhány évvel később 1993. május 2-án az ifjúsági ügyekért felelős miniszter kitűntette fáradhatatlan és elévülhetetlen munkájáért, amelynek eredményeként negyven év szünet után a „nagy hagyományokra visszatekintő Fasori Evangélikus Gimnázium újra működhet”. 
Végül néhány személyes megjegyzés: Többek között Gábor kitűnő idegenvezető volt. Fasori öregdiákoknak rendezett belföldi és külföldi utakat. Hatalmas tudásával részletekre kiterjedő ismeretével gazdagított mindnyájunkat útjaink során. 
Hálás volt az Úristennek, hogy álma megvalósult. 1993-ban érettségi biztosnak kért fel. Megilletődötten nyitottam meg az érettségi vizsgát, őszinte elismeréssel kísértem a magyar irodalom, az angol nyelvű felkészültség, a történeti és művészeti ismeretek, sőt hittanvizsga magas szintjét. Boldogan hirdettem ki a nagyszerű eredményt. Vizsga után behívott igazgatói irodájába és fáradtan, de ragyogó arccal mondta: „Látod Hafó, még ma is vannak csodák!” Arról beszélt, hogy tetszhalálból ébredtünk fel és ez szinte megmagyarázhatatlan csoda. 
1985 és 1995 között osztálytársaimmal évenként a mi lakásunkban tartottunk érettségi találkozót. Őt is és hűséges munkatársát, dr. Vitális Györgyöt minden alkalommal meghívtuk és kettőjük közül legalább az egyik mindig megjelent és beszámolt a „Fasor” életéről, örömeikről és gondjaikról.  Gyapay tanár úr könyveiről, szakcikkeiről, külföldi iskolai kapcsolatairól, nagyszerű előadásairól mások is tudnak beszélni.  Munkával teli nyári szabadságáról (Göd), kitűntetéseiről, más iskolában végzett munkájáról, családi életéről kortársai nyilván beszámolnak. Most egy iskolatárs gondolatait olvashattuk. Róla írtam, Akinek mindene volt a „Fasor”.  

Az egykori fasori igazgató Góbi Imre (1896-1909) sírjánál a Farkasréti temetőben


Dr. Bánhegyi Györggyel, a régi Fasor (1946-1952) és az új Fasor (1989-1993) ógörög, latin, kémia szakos tanárával a farkasréti temetőben.