Csipkerózsika álma... – A németek kitelepítésének 65. évfordulójára emlékeztünk Ágfalván

Hölgyeim és Uraim!
Ugye mindenki maga elé tudja idézni a Csipkerózsika című meséből azt a jelenetet, amikor mély álomba süllyed kastély?
Csipkerózsika, a szülei, a szakács, a kiskukta, az udvarlányok és a többiek. Ez a Grimm meséből jól ismert kép jutott eszembe arról a visszaemlékezésről, amelyet Hilde Kling jegyzett le, egy 65 év után írt, Ágfalvára címzett levelében.

A Hilde Kling, aki sok egykori ágfalvival együtt Németországban él, így emlékszik nagyapjára: Opa Ulrich a vasút melletti kertjében dolgozott, közvetlen közelében azoknak a vagonoknak, ahol a kitelepítésre várakozó – emberek sorakoztak.
Az egyik ember kiszólt a kocsiból: –  Mit gürizel öreg? Jövő héten titeket pakolnak fel a kocsikra!
– Nem, nem, mi burgenlandiak vagyunk, ezért maradhatunk. – Mondta Opa Ulrich és tovább dolgozott.
A vagonban lévőnek sajnos igaza lett, és Opa Ulich sok-sok száz társával együtt pár nap múlva szintén egy vagonban várta sorsa alakulását.

Milyen lehetett Opa Ulrich és a többiek utolsó hete Ágfalván? Képzeljük magunk elé az itteni németséget mielőtt – mint egy szörnyű mesében –, mély álomba süllyedt a jelen és múlt!
Opa Ulrich nem hitt a kitelepítés átkábam, ezért disznót vágatott családtagjaival, és abban reménykedett, hogy a húst majd itthon fogják elfogyasztani. Aztán szegények sehol sem fogyasztották el, mert az állam nevében az utolsó húscafatokat is elvitték a rendőrök.

És mi történhetett a többiekkel? Opa Ulrich családjaval? A szomszédaival? Hogy élték meg az utolsó napokat szülőhelyükön Opa Ulrich utca- és falubelijei? Mit csinálhattak a kitelepítés előtti utolsó héten? Miben reménykedtek? Mit érezhettek az akkoriban karon ülő gyerek, amikor kicsúszott aloluk a talaj? Vagy azok, akik éppen iskolába készültek? Vagy azok, akik a betűvetést tanulták? És a nagyobbacskák, akik egy szakmáról, továbbtanulásról álmodoztak? Hogyan tölthették utolsó heteiket Ágfalván a gyárakban, munkahelyen és földeken dolgozók? Hány kenyeret süthettek az asszonyok? Mennyi imát mondhattak el az öregek? És mit érezhettek azok az idősek, akik már csak arra vágytak, hogy az ágfalvi temetőbe nyugodjanak? Milyen lehetett ez az utolsó hét, milyenek lehettek az utólsó napok?
Tovább kérdezek: milyen lehetett az újrakezdés 30, 40, 60, 70 vagy éppen 80 évesen?
– Vagy milyen lehetett itt maradni?
Borzalmas. És nekünk, akik itt élhetünk ma is, ezen a gyönyörű helyen, kötelességünk, hogy soha ne felejtődjenek el ezek a borzalmak. A mi feladatunk, hogy gyeremekeinknek meséljük el ezt a 20. századi végtelenül szomorú és szégyenletes történetet! Gyermekeinknek és gyermeikeink gyermekeinek is meg kell tudnia, hogy 1946-ben, ahogy a Csipkerózsika című mesében, mély álomba süllyedt egy több száz éves történelem, az akkor itt élt emberek múltja. El kell beszélnünk és meg kell mutatnunk gyermekeinknek, hogy hol és hogyan éltek eleink.
Lelkészként, az itt maradók és az itt élők lelkigondozójaként kérjünk Önöket, hogy tanítsuk meg gyermekeinket azokra az imákra is, amiket az itt élők imádkoztak! Hiszen, akik ilyen templomot tudtak építeni egy mocsaras helyen a semmiből, azoknak az emberek szilárd hite volt. Istenben, az emberkeben és a jövőben is! És a szilárd hitüknek köszönhetően tudtak újat kezdeni új hazájukban is.
Hiszem és látom, hogy Csipkerózsika álmából felébredt az a falu, és ha nehezen is, de fel tudtak eszmélni a kitelepítettek is! Megtört a varázs, véget ért a szörnyű átok, hiszen együtt emlékezünk és ünnepelünk itt magyaroszági és németországi németek, magyarok, osztrákok, ágfalviak, bánfalviak, görbehalmiak, soproniak és még ki tudja hány helyről jöttünk össze.
Adja Isten, hogy múltunkat nem elfeledve, együtt tudjuk álmodni és építeni jövőnket a világnak ebben a gyönyörű szegletében, Ágfalván!

Seehr geehrte Damen und Herren!
Wir sind heute in der Kirche versammelt, um der Vertreibung der Deutschen vor 65 Jahren zu gedenken. Wir tun dies bewußt in der Kirche, nicht nur weil die meisten der Vertriebenen unserer Gemeinde angehörten, sondern auch deshalb weil es die Aufgabe der Kirche ist, Verfolgten und Vertriebenen zu beizustehen und die Dinge in Erinnerung zu halten.
Sicherlich kennt jeder die Geschichte von Dornröschen und darin jene Szene, wo das ganze Schloß in tiefen Schlaf fällt? – Dornröschen, ihre Eltern, der Koche und sein Gehilfe und alle Schloßbewohner. Dieses Bild aus dem bekannten Grimm-Märchen kam mir in den Sinn, als ich den Brief von Hilde Kling las, den sie über Agendorf und die Vetreibung geschrieben hat.
Hilde Hilde, die mit anderen ihrer Generation in Deutschland lebt, erinnert sich an ihren Großvater: Genau 1 Woche bevor wir weg mußten, hat mein Opa Ulrich Mist aufgeladen. Himterm Garten am Bahngleis stand ein Zug voller Leute. Da kam eine Frau herüber und sahte: Vetter, lassens doch den Mist stehen, heute in einer Woche kommt ihr dran… – Nein, nein, sagte Opa, wir müssen nicht weg, wir sind doch Burgenländer.
Leider hatten die leute im Zug recht, und Opa Ulrich wartete nur wenig später mit vielen anderen im Zug auf sein Schicksal.
Wie war wohl für Opa Ulrich und viele andere die letzte Woche in Agendorf? Stellen wir uns diese letzte Woche vor, kurz bevor für die deutschen Agendorfer ihre Gegenwart und Vergangenheit wie in einem schrecklichen Märchen in Erstarrung fallen sollte.
Opa Ulrich glaubte icht an den Fluch der Vertreibung, deshalb schlachtete die Familie noch ein Schwein, in der Hoffnung, mit diesem Schwein zu Hause einen Vorrat zu haben – obwohl es verboten war. Leider konnten sie aber dieses Fleisch nie essen, weil Polizisten dieses Fleisch im Namen des Staates beschlagnahmten.
Und was geschah mit den anderen? Mit Opa Ulrichs Familie? Mit den Nachbarn? Wir verlebten Opa Ulrichs Straßen- und Dorfnachbar ihre letzten Tage in ihren Geburtshäusern? Was werden sie wohl getan haben an ihren letzten Tagen vor der Vertreibung? Worauf haben sie gehofft? Was fühlten damals die Kinder auf dem Arm der Elern, als ihnen der Boden weggezogen wurde? Oder die, die gerade in die Schule kommen sollten? Oder die, die gerade ihre ersten Buchsteben lernten? Oder die Größeren, die von Ausbildung und Beruf träumten? Wie verbrachten die ihre letzten Woche, die in Agendorf in einer Werkstatt oder auf den Feldern arbeiteten? Wieviele Brote wurden noch gebacken? Wieviele Gebete gesprochen? Und was fühlten die Alten, die nur noch darauf gewartet hatten, einmal auf dem Agendorfer Friedhof zu ruhen? Wie war wohl die letzte Woche, die letzten Tage?
Und weiter gefragt: wie war wohl ein Neuanfang mit 30, 40, 60, 70 oder sogar 80 Jahren Lebensalter? – und wie war es wohl, hierbleiben zu können oder müssen?
Schrecklich. Für uns, die heute hier an diesem schönen Ort leben dürfen, ist es eine Verpflichtung, diese Schrecken niemals zu vergessen. Es ist unsere Aufgabe, unseren Kindern von dieser traurigen und beschämenden Geschichte des 20. Jahrhunderts zu erzählen. Unsere Kinder und Enkel sollen wissen, daß 1946 wie bei Dornröschen eine mehrhundertjährige Geschichte, die Geschichte der Deutschen in Agendorf, in einen tiefen Schlaf gefallen ist: ihre Gegenwart und Vergangenheit mit einem Schlag aus der Welt gerissen wurde.

Als Pfarrer uns Seelsorger der hier Gebliebenen und hier Lebenden bitten wir Sie: Lehren Sie ihre Kinder die Sprache und die Gebte, die hier von denen gesprochen und gebetet wurden, die hier lebten. Wer eine solche Kirche, wie die unsere, aus fast nichts in den Sumpf bauen konnte, der mußte einen festen Glauben haben – in Gott, in die Menschen und in die Zukunft! Und dank dieses festen Glaubens konnten sie auch neu anfangen und neue Häuser bauen.
Ich glaube und sehe, daß dieses Dorf aus dem Dornröschenschlaf erwacht ist und sich, wenn es auch schwer fällt, auch der Vertreibung bewußt wird. Der Zauber ist gebrochen, der Fluch erloschen, und gemeinsam erinnern wir an und begehen wir, Ungarn-deutsche, Deutsche, Ungarn, Österreicher, Agendorfer und Wandorfer, Görbehalomer und Ödenburger und andere diesen Tag der Vertreibung.

Gebe Gott, daß wir unsere Vergangenheit nie vergessen, und gemeinsam von der Zukunft träumen und an einer bersseren Zukunft der Welt bauen, hier im schönen Agendorf.
Ich danke für Ihre Aufmerksamkeit.
Michael Heinrichs

 További képek:

http://agfalva.lutheran.hu/galeria.galeria_4