Bünker közi könyvünnep – Hegedűs Attila evangélikus lelkész megnyitó beszédét közöljük
Sopron – 2010. június 5-én, szombaton a soproni Bünker János Rajnárd közben volt a 3. Soproni Könyvünnep. Szervezői a Cédrusok Könyvkereskedés volt, s ebben támogatták a Sopron Megyei Jogú Város Önkormányzata, a Központi Bányászati Múzeum, a Pro Kultúra Sopron Nonprofit Kft, és a s Soproni Evangélikus Egyházközség. 15 órakor a megnyitó köszöntő beszédét Hegedűs Attila evangélikus lelkész mondta. A nap folyamán játszott Fajkusz Attila s Zenekara, valamint a Kórus Spontánusz. Emellett 15 órától városismereti játékok, nyomda és könyvkötészet várja a résztvevőket. Vasárnap 11 órától Schäffer Erzsébet író, újságíró dedikálja köteteit, majd délután 5-kor Both Balázs Látogatód jön című verseskötetének soproni bemutatóját rendezik, a beszélgetőtárs Sarkady Sándor. Szöveg Hegedűs Attila, fotó Csiszár Ágnes
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kérem, ne vegyék udvariassági formulának, ha most azt mondom, nagyon nagy megtiszteltetésnek élem meg, hogy felkértek a 2010. évi Soproni Könyvünnep megnyitására. Hálás vagyok, mert ezzel alkalmat adtak nekem, hogy újra elgondolkozhassak egyik kedvenc témámról, az irodalomról. Elmondon, mire jutottam.
Mikor még a bonyhádi gimnáziumban magyar irodalmat taníthattam, olykor megkérdeztem diákjaimat: mire jó egyáltalán az irodalom. Sokmindent elmondtak, beszéltek kulturális szerepéről és erkölcsi tanulságairól, az őszintébbek bevalották: azért olvasnak, mert érettségizni kell belőle. De senki nem merte vállalni, hogy kimondja azt a mondatot, amit vártam: azért olvasunk, mert jólesik. Mert jó kilépni a kötelezettségek világából, és csak élvezni egy történtetet, egy verset, vagy éppen egy frappáns mondatot. Fontos tapasztalatom, hogy az olvasás nem kényszer kérdése, nincs az az erkölcsi imperativus, ami miatt kötelező lenne elolvasni egy könyvet-leszámítva a gimnáziumi kötelező olvasmányokat és az egyetemi jegyzeteket. Bevallom, én már tettem félre remekművet és szánalmas ponyvaregényt is, amikor azt éreztem, mélységesen untat. Jó ezt a szabadságot megélni: csak azért olvasni, mert az olvasás jó érzés, és nem azért, mert kell vagy illik.
Mondom, diákjaim nem merték bevallani, hogy a könyv leginkább azért jó, mert szórakoztat. Arra már nem is mertem gondolni, hogy az irodalom másik fő feladatát eláruljam nekik: azt, hogy nagyszerű segítség az udvarlásban. Mert nem mindegy, ha valaki azt mondja szíve választottjának: bejössz nekem, járunk?, vagy ha Utassy József szavaival szólal meg:
Fákat altat a szél,
álmos lombú fákat.
S én most ébrdek rá:
nagyon szerethetlek,
ha már a sálam is
integet utánad.
Mindenesetre annak a lánynak, akinek mindegy, egyik vagy a másik hangzik el, nem is érdemes udvarolni. Mert egyáltalán nem mindegy, hogyan vallunk szerelmet, és nem csak az eredményesség miatt. (Hadd jegyezzem meg zárójelben: amikor feleségemet megismertem, akkor sem voltam különösebben szép, és sok pénzem se volt, de elég sok verset tudtam. Most, tizennégy évnyi házasság és négy gyermek után úgy tűnik, a módszer, ha nem is mindenható, de nálam működött.)
Elgondolkodtam: valóban csak megfogalmazás kérdése az egész? Aki a bejössz nekem, bébi! nyegleségével vagy éppen egy verssel udvarol, valóban ugyanannak az érzésnek ad más-más keretet? A világ, amiről szólnak, tényleg ugyanaz, csak a megformálás más? Csak a hatékonyság lenne az egyetlen különbség: az egyik bejön, a másik nem? Egyre kevésbé hiszem, hogy így lenne.
A Biblia első teremtéstörténete azt mondja, Isten úgy teremtette a világot, hogy kimondta: legyen. Nem a világ volt előbb, amiben aztán a nyelv megnevezte a dolgokat, hanem a nyelv volt az, ami megteremtette a világot. A második teremtéstörténetben, Mózes első könyvének második fejezetében aztán az ember az, aki egyenként nevet ad az őt körülvevő dolgoknak. És ne feledjük, János evangélista Jézus megszületését is így írja le: a teremtő szó, az Ige lett benne testté. A valóság és a nyelv között az út nem egyirányú: oda-vissza hatnak egymásra.
Már közhelyszerű, hgy az eszkimóknak mintegy ötven szavuk van a hóra, mert ennyi különböző fajtáját tudják megkönböztetni. És közhelyszerű az a legenda is- hogy igaz-e, nem tudom-, mely szerint egy óceániai bennszülött törzs tagjai egyszerűen nem láttak meg partjaikon egy hatalmas hadihajót, mert ami előttük tornyosult, arra nem volt szavuk, és el sem tudták képzelni, hogy létezik az, aminek nincs neve.
Akinek több szava van, annak a világ, amelyben él, maga is szebb, több benne a forma, a szín, a mozdulat, a kecsesség és erő- és ő maga is jobban otthonának érzi a világot. Aki engedi, hogy elrabolják a szavait akár politikusok, akár reklámszakemberek, azok nem csak szavaikból veszítenek, hanem saját létükből is és a világból is, amelyben élnek.
Minden elfelejtett szó egy-egy többé már végig nem gondolható gondolat is; minden elvesztett gondolat egy-egy kisebb lobotómiás műtét; és minden ilyen műtéttel elveszítünk valamit önmagunkból és az érzékelhető világból. Orwell 1984 című antiutópikus regényében nem véletlenül dolgoznak a tudósok azon, hogy minél karcsúbbak legyenek a szótárak: ha nincs szó, amivel megneveznénk a külső és a belső valóságot, akkor egy idő után a gondolat és az érzés is eltűnik, majd a világ is fekete-fehér lesz, mint egy régi TV-ben. Először csak a hiány marad a gondolatok, érzések, színek helyén, majd az is elmúlik, és már azt sem vesszük észre, hogy mi mindent vesztettünk el, úgyhogy már nem is hiányzik nekünk.
Aki szerelmi vallomásából kispórolja a szavakat, az valójában a szerelmet spórolja ki. És meggyőződésem, hogy az álatalam oly nagyon szeretett, a csendet választó misztikusok sem a szavak nem-ismerete miatt váltak azzá: ők ismert szavakról mondtak le, és az nem ugyanaz. Nem hiszek a Kis hercegnek: szeretem a szavakat.
Éppen ezért van szükségünk könyvekre: a szavak, képek, kifejezések, amelyekkel az írók megajándékoznak bennünket, nem csak nyelvünket gazdagítják, hanem egész létünket, és ezáltal a világot is, amelyben élünk. Olvasni nem úri huncutság, hanem ön- és környezetvédelem: segít, hogy teljesebb emberekké váljunk, és hogy a világ is teljesebb legyen számunkra.
Ezért van ma könyvünnep. Ünnepeljük a szavakat, a nyelvet, amely nem csak leírja, hanem meg is teremti számunkra a világot. Hadd kívánjak hát mindenkinek igazi ünneplést! Ünnepeljük együtt a szavakat, és ezáltal a teljesebbé lett világot!
(Hegedűs Attila köszöntője a III. Soproni Könyvünnep megnyitásán, 2010. június 5-én)
könyvhét, olvasás, evangélikus