50 évért adtak hálát Vasason – Képekkel!

A ma már közigazgatásilag Pécshez tartozó Vasason 1936 óta volt havi rendszerességgel istentisztelet az iskolában, mert a szénbánya mesze vidékekről vonzotta az embereket, köztük evangélikusokat is. A háború után Szlovákiából áttelepített, főleg Felsőszeliből származó magyar evangélikusokat hoztak a környék falvaiba a kitelepített svábok helyébe. Ebben a gyülekezetben volt korábban lelkész Podmaniczky Pál. Sok tudatos, Bibliát olvasó ember került a nagy szórvány területre, akik igényelték a lelkészi szolgálatot és imádkoztak is érte.  Így érthető, hogy 1947-ben Pécs-Hidas-Mohács szórványaiból új egyházközség alakult.

Első lelkészük, Zoltai Gyula idejében kezdték el építeni a templomot, amelynek alagsorát 1952-ben birtokba is vették, s ezzel megszűnt az egyre nehezedő iskolai istentisztelet. A következő lelkész, Fogarasi Árpád idejében tudták felépíteni a tulajdonképpeni mai templomot, amit 1959-ben szentelt fel Káldy Zoltán püspök. A templom tornyát és külső vakolását csak a harmadik lelkész, Missura Tibor vezetésével, 1963-ban tudták befejezni. Bizony az akkori időben, amikor nem lehetett sem cementet, meszet, téglát vagy üveget a boltokban kapni – legfeljebb „kiutalásra” – akkor minden ilyen templomépítés a megtapasztalt isteni csodák hosszú sorát jelentette. A templomépítés időszaka ezért Vasason is a gyülekezetté való formálódást jelentette. Harminc kilométerről is eljöttek lovas kocsival, – mert autóbusz-közlekedés még nem volt – hogy az alapokat kiássák, és a téglát összehordják.

Káldy Zoltán templomavató beszédében rámutatott „minden templom lényegére”. A püspök akkor így prédikált: „Nem azért épült ez a templom, hogy a vasasi evangélikusoknak is legyen temploma, mint ahogy a római katolikusoknak is van, hanem azért épült, hogy benne Isten Igéjének hallgatása által szegény bűnös emberek örök életet nyerjenek... Ha nem ezért épül egy templom, akkor lehet akármilyen szép stílusú, nagy áldozatokkal megépített, mégsem volt értelme megépíteni!”

A Vasas-Marázai Evangélikus Gyülekezet életében törést jelentett, hogy 1976-tól nem tudott egyházunk – a lelkész hiány miatt – önálló lelkészt biztosítani ennek a gyülekezetnek, s ezért a mohácsi és a pécsi gyülekezet vette át a terület gondozását. Csak a templomszentelési évfordulók hozták össze rendszeresen az egykori gyülekezetet.

Ma már könnyebben, gépkocsikkal közlekedtek a hívek, de egymásnak most is úgy tudtak örülni, mint régen. Szabó Vilmos Béla esperes és Andorka Árpád egyházmegyei felügyelő, valamint Varsányi Ferenc és Németh Zoltán helyi lelkészek vezetésével, a korábban Vasason is szolgáló lelkészek: Aradi András Bonyhádról, Némethné Tóth Ildikó Mohácsról, aki idős szórványban élőket is hozott magával, továbbá Sefcsik Zoltán Szekszárdról, Szücs Eszter Dombóvárról, valamint Missura Tibor nyugdíjas lelkész jöttek össze az elmúlt vasárnapon.

Az istentisztelet előtt Korcsmár Istvánné, a vasasi közösség „motorja” és Varsányi Ferenc köszöntötték a megjelenteket, majd az ifjúságból hárman a hálaadó zsoltárokból olvastak fel.

A közös liturgia keretében Salamon király templomszentelési imádsága hangzott fel (1Kir 8, 22-30.), amelyből a 13 évig Vasason szolgáló lelkész azt emelte ki, hogy a mindenható Isten, aki a mennyben lakik, a templomokba helyezte a „rendelőjét” hogy mi is közel érezhessük magunkat Istenhez, sőt az úrvacsorában személyesen velünk is találkozik. Ezért válik titokzatos módon olyan hellyé a templom, ahol elcsendesedünk, ha belépünk, s belsőleg megpihenünk, amikor benne leülünk. A lelkész továbbá arról beszélt, mennyiben más a templom a többi épületektől, mert ebbe beleépül a hívek imádsága is. De épüljön be imádságunk az istentiszteleti életbe is, amikor imádkozva az igehirdetőért és az igehallgatókért, készüljünk az istentiszteletre.

Az esperes úrvacsorai igehirdetésében Isten csodálatos szeretetét és közeledését mutatta be érzékelhetően, éppen az úrvacsora szentségén keresztül. Talán ezért is járultak olyan sokan az oltárhoz, hogy ebben a szeretetben részesüljenek.

Gazdagon megterített asztalokkal várták a résztvevőket az altemplomban az istentisztelet után. Jó volt emlékeket kicserélni, fényképeket nézegetni, Isten megsegítő kegyelmére emlékezni.

Az alábbi verset mondta el Némethné Tóth Ildikó a gyülekezet örömére: 

Lukátsi Vilma:  Eben – Háézer 

Életünkben észrevétlenül

kitartóan kúszik az idő,

szakadatlan spirálvonala

fordulóit nem jegyzi elő… 

Önmagamnak, ahogyan nőttem,

éveket raktam – emlékoszlopul,

a fordulókat úgy jelöltem:

„Megsegített mindeddig az Úr!”

Eszmélésem óta vezetett,

Vele vándoroltam hegytetőt,

minden léptemen éreztem: szeret!

Visszarántott szakadék előtt!

Ha bálványaim összetörte,

még ha sírtam is keservesen,

azzal, hogy lelkem meggyötörte,

látóvá tette elvakult szemem! 

Múltra nézni csak így érdemes,

mert a jelen bárhogy alakul,

emlékezésnek annyi elég, hogy:

Megsegített mindeddig az Úr!”

(„Egy csipet só” című kötetből.)