Tamás-mise – „Örvendj, egész föld, az Istennek!”

Ismét lehetett örülni, ismét Tamás-misét tartottak a Lágymányosi Ökumenikus Központban. 

A szolgálattevő ezúttal Aradi György, Benkóczy Péter és Gáncs Tamás volt, valamint igehirdetéssel szolgált Pángyánszky Ágnes. A pilisi lelkész prédikációjában ApCsel 4,5–12 alapján hangsúlyozta, hogy amiért együtt vagyunk, az maga az evangélium, vagyis az örömhír. 

(A teljes igehirdetés lentebb olvasható.)

A legközelebbi Tamás-mise már a Szélrózsa találkozón lesz 2012. július 20-án pénteken, amelyre a szervezők szeretettel várják az érdeklődőket, de még az önkéntesek között is bőven akad hely! 

„Másnap összegyűltek Jeruzsálemben a vezetők, a vének és az írástudók; Annás, a főpap, Kajafás, János, Sándor és a főpapi család valamennyi tagja. Középre állították és vallatták őket: »Milyen hatalommal vagy kinek a nevében tettétek ti ezt?« Ekkor Péter, megtelve Szentlélekkel, így szólt hozzájuk: »Népünk vezetői, Izráel vénei! Ha minket ma egy beteg emberen gyakorolt jótett felől vallattok, hogy mitől gyógyult meg, vegyétek tudomásul valamennyien, Izráel egész népével együtt, hogy a názáreti Jézus Krisztus neve által, akit ti megfeszítettetek, akit Isten feltámasztott a halálból: őáltala áll ez előttetek egészségesen. Ez lett a sarokkő, amelyet ti, az építők, megvetettetek,  és nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk.”  (ApCsel 4,5–12)

Keresztyén gyülekezet! Kedves testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! 

Azt gondolom, nagyon nagy megtiszteltetés minden igehirdető és igehallgató számára az, hogy a mai vasárnapon az örömről beszélhetünk. Jó most erre koncentrálni, mert mi alapvetően nagyon szomorúak tudunk lenni, és nem baj, ha minél többször kapunk emlékeztetőt arra, hogy az életünk célja nem a szomorúság, hanem a boldogság. Isten szava, az ő igéje alapvetően az evangélium üzenete felé irányító szó – ez pedig, tudjuk, örömhírt jelent. Akármilyen helyzetben szólít is most meg bennünket Isten igéje, ebből a helyzetből az öröm felé szeretne bennünket elvezetni. 

Jó nagy a kihívás – még a nyári kánikulát idéző napsütés sem tudja elfeledtetni mindazokat a személyes élethelyzeteket, amelyek miatt nem tekinthetünk az örömre és a boldogságra úgy, mint olyan közhelyekre, amelyeknek semmi köze az életünkhöz. De kihívás azért is, mert milyen örömről beszéljünk ma? Valami cukorszirupos álörömről, könnyed boldogságról vagy az önmegvalósítás lehetséges pozitív gondolkodásra buzdító divatjáról? Milyen örömről szeretnétek hallani? Mit jelent számunkra Jubilate, az örvendezés vasárnapján az öröm? 

Sokféle élethelyzettel lehetne ezt illusztrálni – micsoda öröm ma itt lenni például. Elmesélhetnénk, kivel milyen jó dolgok történtek az elmúlt napokban, esetleg milyen klassz programok várnak ránk az elkövetkezendő két szabadnapban – biztosan nagyon sok érdekes dologról be tudnánk számolni. Ezért kicsit töprengnem kellett, hogy ebben a témakörben mi szólaljon meg ezen a mai estén. Mi hozza számunkra közel az örömöt, nem csupán sablonosan, sematikusan vagy éppen közhelyesen, hanem úgy, hogy kicsit meglepjen, kicsit elgondolkodtasson, kicsit át is mozgasson. 

Egy olyan történetre esett a választásom, amelyet az előbb hallva talán elgondolkodtatok, hogy hol is van ebben az öröm. Vallatás közben, a halál révén állva hol érhetjük tetten az örömöt, a boldogságot? Nos, a válaszom erre egyszerre lesz kimerítő és hiányos. Kimerítő (reméljük, nem az elfáradás értelmében), mert olyasmiről hallunk, amit alapként tekinthetünk egy sokszor minden alapot nélkülöző világban. Mégis hiányos, mert ha mi hiányzunk ebből a történetből, akkor elszalasztunk valamit, amire pedig biztosan szükségünk lenne. 

Péter apostol mai történetünk főszereplője, és a történetnek indirekt módon szereplője még a béna ember, akit Péter Jézus nevében gyógyított meg. Nos, a béna ember örömét első hallásra megértjük, fantasztikus érzés lehetett újra talpra állni és járni. De mi a helyzet Péterrel? Ott találja magát a főpapok gyűrűjében, én most a Jézus Krisztus szupersztár klasszikus képeire gondolok a főpapok kapcsán, nos, sok jót nem várhat tőlük. Ijedten, megfélemlítve visszavonulót is fújhatna Péter. Ehelyett egy egészen más beszédet hallunk. Isten Szentlelkével betöltekezve Péter apostol lenyűgöző, bátor, örömtől és boldogságtól sugárzó bizonyságtételt tár a hallgatósága elé. Szavai komolyak, sőt súlyosak – Krisztus kereszthaláláról és feltámadásáról, Jézusról mint a sarokkőről, az üdvösségünk egyedüli nevéről tesz bizonyságot. Szavai egy csodálatos átváltozás bizonyságai.

Az egyszerű halászember, a Jézust megtagadó rettegő Péter, az üres síron csak csodálkozni tudó tanítvány már ékesen szónokolva prédikál. Igehirdetésének alapja és forrása maga az öröm. Öröm abban, hogy élete részecskéi most egy nagy egésszé állnak össze. Az addigra összetört cserépdarabok most újra formálódni kezdenek. A kusza érzések helyét átveszi a teljesség ígérete, a reménytelen és megoldatlan helyzetek helyett pedig valamilyen rend kezd körvonalazódni. És ebből a változásból fakad Péter életében az öröm – Jézus, a nagy Szabadító ilyen örömet tud adni. 

Péter nagyon leegyszerűsítve azt mondja el, hogy Jézus Krisztus a szabadító és az életünk alapja. Isten rajta keresztül adja nekünk azt az egyetlen esélyt, hogy valamit kezdjünk az életünkkel. A név: Jézus Krisztus lett az a biztonsági kód, amelyet beírhatunk ahhoz, hogy Istent elérhessük. Jézus Krisztus az, akinek a sorsa új paradigmát állított fel az emberi sorsban, és ezt Péter olyan szépen fel is rajzolja. A paradigma jelentése, hogy a földi élet magán hordozza a bűnbeesés súlyos terhét, de irántunk való szeretetből és könyörületből maga Isten vállalta fel ennek a tehernek a végső elhordozását. A kereszt súlya után a paradigma a feltámadással folytatódik – egy megújult földi élet lehetőségével és ajándékával és egy, még a halálon is túlmutató örök létezéssel.

Péter ezt az esélyt, ezt a biztonsági kódot, ezt az új paradigmát személyes hitvallásként prédikálta. Örült, hogy ezek a mondatok hagyták el száját. Boldog volt, hogy Krisztus neve a létezés örömét hozta el számára. A ma embere talán azt mondja erre, hogy furcsa boldogság és öröm ez. Valóban furcsa, de jó értelemben furcsa öröm. A Szabadító nevét hirdetni nem mindennapi feladat – furcsa és különleges öröm, de öröm a javából.

Mivel az életünkben tapasztalható örömök foglakoztattak az elmúlt napokban hangsúlyozottabban is, ezért igencsak meglepődtem, amikor két nappal ezelőtt egy nagyon érdekes e-mailt kaptam. Azt hittem, valamilyen spam, annyira furcsa címe volt: Új ismerősöm a titkosszolgálat! De amint rápillantottam a feladóra, tudtam, hogy biztonságos a levél.  

Az e-mailt egy pilisi baptista lánytól kaptam. Egy éve Jordániában él, és rendszeresen megírja, hogy mi történik vele abban az arab falucskában, ahová őt Isten küldte, hogy Jézus Krisztus szabadító szeretetéről tegyen bizonyságot. A tőle származó sztori Péter apostol történetének 21. századi változata. Így ír Zsuzsi: 

„Egy hete besétáltam Amman egyik legnagyobb rendőrkapitányságára, hogy átvegyem a meghosszabbított vízumomat. Amint a hivatalnok kinyitotta a dossziét, megpillantottam egy hivatalos dokumentumot, a nevem nagybetűkkel nyomtatva rajta. Ennyit hallottam csak: »Önnek a hírszerzéshez kell mennie.« Hebegni-habogni kezdtem: »Az meg mi? És hol van? Itt van ebben az épületben? Miért? Valami baj van?« Ő azt felelte, hogy ez egy rutin eljárás, néhány kérdést fognak feltenni nekem. Hiába tüntette fel semmiségnek, éreztem, hogy semmi jót nem jelent. Jól sejtettem, hogy az úgy nevezett »hírszerzés« a titkosrendőrséget jelenti valójában. Egy lány, akinek ugyanezen a folyamaton kellett átmennie, segített felkészülni néhány kérdésre, illetve biztosított afelől, hogy meg akarnak majd félemlíteni. Ettől cseppet sem éreztem jobban magam.

Másnap kellett csak mennem. Soha ennyire nem féltem még, pedig tudtam, semmi rosszat nem tettem. Az egész folyamat filmbe illő jelenet volt. A főhadiszálláshoz elfüggönyözött buszra kellett szállnom (nem engedték, hogy kihúzzam a függönyt), még az órámat is elvették, hogy ne tudjam nyomon követni az idő múlását (ez is része a pszichológiai terrornak). Az ügynök, aki a kihallgatást végezte, nagyon tapasztalt volt. Érezte, amikor bizonytalanság vagy félelem lett úrrá rajtam. Isten kegyelméből csak az igazat mondtam, és képes voltam bátorsággal felelni a kérdéseire, néha úgy éreztem, még őt is megleptem a határozottságommal. Két órán át tartott a »beszélgetés«. Kimerülten hagytam el a főhadiszállást, még mindig hitetlenkedve, hogy mindez velem történt meg. Az ügynök azt ígérte, pár napon belül mehetek a vízumomért. Ugyanakkor azt is közölte, hogy ha még egyszer meglátja a nevemet egy űrlapon, kitessékel az országból. Mai napig sem tudom, blöffölt-e. Mindenesetre azóta már újra megpróbáltam átvenni a vízumomat, de még nem érkezett meg az engedélyezés a hírszerzéstől.” 

Elképzelhető, hogy valaki azt mondja most Péter apostol és a 21. századi misszióban részt vevő Zsuzsi történetére, hogy választhattak volna kézzelfoghatóbb boldogságot is az életükben. De ugyanúgy mondhatnánk, hogy én is tehetnék valami mást, esetleg az egész Tamás-mise helyett más bulit is választhattunk volna. Furcsa és érdekes, hogy Péter apostol ilyen bátran válaszolt, Zsuzsi még a kihallgató tisztet is meglepte határozottságával, mi pedig itt ülünk a templomban, és Isten üzenetén morfondírozunk. 

Örüljünk neki, hogy megtehetjük. 

Ámen.