„Isten ajándékai és elhívása visszavonhatatlanok” – Ünnepélyes tanévnyitóval indult a munka az Evangélikus Hittudományi Egyetemen

Mezősi Eszter üvegművész alkotásával díszített meghívóval kezében kezdte prédikációját Gáncs Péter elnök-püspök, aki ebben a tanévben az oktatásért felelős püspöki tisztet is ellátja. Az Evangélikus Hittudományi Egyetem kollégiuma kápolnájának éke az a színes oltárablak, amely az egyetem 2012/13-as tanévének nyitóünnepére hívogató meghívót díszíti. A püspök a meghívás, elhívás, kihívás, behívás és felhívás szavakkal mint a hívás szavunk különböző színárnyalataival játszva invitálta hallgatóságát együtt gondolkodásra, kapcsolódva a színes ablak képéhez. 

Legfontosabb gondolatainak egyikeként az igehirdető visszájára fordította az eddigi passzív állapotunkat, és cselekvésre hívott, hiszen Isten nemcsak hív, de várja hívásunkat. Mi is meghívhatjuk Istent és ajándékait. Van kit lehívni! Le lehet tölteni azt, aki fel tud minket tölteni! Az elsőévesekhez fordulva tanácsolta, hogy amikor meglátják a kápolna színes üvegablakát, jussanak eszükbe az Isten visszavonhatatlan elhívásának színárnyalatai.  

A tanévnyitó ünnep keretében a szokásokhoz híven áldást kaptak a hatodévesek és mentoraik. A rektor hallgatóvá fogadta az elsőéveseket, akik a gyülekezet felé fordulva esküt tettek, majd a mentorok megbízólevelének átadását követően ösztöndíjakat hirdetett az egyetem vezetője. 

Dr. Szabó Lajos, a hittudományi egyetem rektora megnyitó beszédében ezúttal egy kérdést járt körül: Hogyan beszéljünk ma Istenről? A rektor beszédében hangsúlyozta azt a tendenciát – és egyben az egyetem hallgatói előtt álló kihívást –, miszerint az igehirdetéseket egyre kevesebben hallgatják, és közülük is egyre kevésbé értik. A cél, hogy a prédikáció az evangélium ösztönzéséből kiindulva meghívja az embert az Isten újrafelfedezésére. „A jó hír az – mondta az intézmény vezetője –, hogy az Evangélikus Hittudományi Egyetem olyan hely, ahol éjt nappalá téve tanulható az Istenről való beszéd és felfedezhető annak szépsége.

A nyitóbeszéd alább olvasható:  

Hogyan beszélünk ma Istenről?

Dr. Szabó Lajos rektori nyitóbeszéde, EHE tanévnyitó, 2012. szeptember 14.

Nem véletlen, hogy ez volt a fő kérdése a VELKD püspöki konferenciájának nemrégen, és egy kis könyvben már ki is adták az elhangzott előadások anyagát. 

Az sem véletlen, hogy ezzel a kérdéssel egyre gyakrabban találkozunk ma akkor, amikor keresztény teológiai irodalomban kutatgatunk. Nem lehet egyszerűen azzal a sokszor elismételt indoklással magyarázni a kérdésfelvetés gyakoriságát, hogy hiszen mindennek ez az alapja, és e nélkül nem létezik sem teológia, sem egyház. 

Az igazi ok az, hogy egyre erősebben és egyre direktebb formában találja magát szembe a keresztyén igehirdetés azzal a ténnyel, hogy kevesebben hallgatják, és egyre inkább megfogalmazódik az a kritika is, hogy nem érthető a ma élő emberek számára ez a beszéd, sőt sok kritika bizony „életidegennek” is nevezi. Ezért különösen is aktuális a kérdés: hogyan beszélünk ma Istenről?

A mindennapi egyházi életben elfogadottá vált az a tényállás, hogy legjobban azok érdeklődnek az egyházi beszédek iránt, vagy azok „tolerálják” azokat legjobban, akik „kerítésen belüliek”, azaz hagyományokkal és előképzettséggel kellőképpen felvértezettek. Nekik tetszik, és ők nagy százalékban elégedettek is azzal, amit hallanak. Gyorsan meg is lehet nyugodni ezzel a tudattal ma egy langyos és kicsit álmos közegyházi légtérben. Akár azzal a háttérérzéssel, hogy kitart ez még „így is” egy darabig. Az őszinte kérdésünket azonban nem hallgathatjuk el: kinek jó ez? Kinek megnyugtató ez? Hova vezet a jövőben az, ha ebben szépen megnyugszunk, és nem gondolkodunk el azon, hogy miért irányul máshová azoknak a keresése és közeledése, akik Istenről éppen ma szeretnének valamit élesen, érthetően és érezhetően hallani? Nehéz vagy felkavarodott élethelyzetben információt és érzéseket akarnak elérni. Az életük orientációjához pedig segítő ismereteket és követhető életgyakorlatot igyekeznek megtapasztalni. Nagyon könnyen rámondjuk erre, hogy sajnos az ilyenek úgyis elmennek más vallási területre, vagy előbb-utóbb kikötnek egy transzcendentális élményt közvetítő különleges csoportban. A valóság az, hogy jutna hely nekik bőven az épületeinkben, és örülnénk is annak, ha hozzánk csatlakoznának és beépülnének a közösségeinkbe. Csak ritkán éljük át azt, hogy nálunk maradnak és közöttünk találják meg azt, amire vágyódnak. Ebben nem kis szerepe van annak a kérdésnek, hogy milyen is igazán az Istenről szóló beszéd az evangélikus gyülekezetekben ma. 

Nemrégen sétáltam egy pár éve még keresztény zarándok csoportoknak vagy lelkigyakorlatos közösségeknek szép és meghitt helyet kínáló üdülő parkjában. Kisebb csoportok beszélgettek, néhányan egyedül meditálva sétáltak, de feltűnt, hogy a korábbi feliratok, az egyértelműen biblikus szimbólumok nem láthatók már. Megkérdeztem az egyik mellettem elsétálót, hogy tulajdonképpen mi is történik itt. Keresztény lelkigyakorlatot folytatnak? – kérdeztem lényegre törően tőle. A felelet így hangzott: olyasmit, spirituális tréninget, de ez nem olyan, ebben semmi egyházi, semmi szervezeti nincsen. Ez csak „tisztán” spirituális és transzcendentális – mondta végső magyarázatként. Nagyon elgondolkoztatott ez a változás és a pár szó. Vajon nem azt jelzi ez, hogy a hivatalos helyeken, az egyházi közegben meggyengült és ritkábban található meg az, ami túlmutat és felemel a mindennapin? Egész egyszerűen kevesebbet beszélünk Istenről, vagy nem jól fogalmazunk, és nem érthető jól a mondanivalónk.

Tanulságos olvasmány lehet számunkra az Adamik László professzor által szerkesztett Retorikai lexikon 2010-es szócikke a prédikáció mai helyzetéről. „A megértési nehézség főbb okai a tömegeknek idegenné vált egyházi-teológiai szóhasználat, a hallgatóknak ismeretlen bibliai szövegek és fogalmak, archaikus metaforák, szimbólumok és ezeknek a mindennapok nyelvétől különböző regisztere, eltérő történeti, földrajzi, szociokulturális, konnotációs és asszociációs rendszerei, a társadalom többségének ideológiai környezete, azaz a keresztyén tanítás és a globalizált gazdaságkor egymást kizáró értékrendszere. Mindennek következtében a mai prédikációk többsége a keresztény tanításban már jártas hívő közösségnek is nehezen megközelíthető, gyümölcsöző és ösztönző, ellentétben az ősegyházi beszédek többségével, amelyek gyakran a keresztyén közösségen kívülállóknak, a nem hívőknek hangzottak el. Talán ennek a nehézségnek a feloldására született meg az un. misztagógikus (beavató) beszéd igénye, amely az evangélium ösztönzéséből kiindulva meghívja az embert az Isten újrafelfedezésére a mai élet és liturgia eseményeiben.” (Retorikai lexikon. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2010. 289. o.)

Van tehát bőséggel, ami ellen érdemes küzdeni a teológia tanulása közben. De ebben a retorikai megközelítésben is felcsillan az Istenről szóló beszéd tanulásának szépsége. A prédikáció nem más, mint a meghívás és az újrafelfedezés az Istenről szóló beszéd világában, eseményében.

Azok, akik most kezdik meg a tanulmányaikat, nyilván kipróbálták már ebben is magukat, és megéltek néhány helyzetet, amikor sikerült „jól és érthetően” szólni Istenről. Van egy miniélményük már arról, hogy miért jó beszélni Istenről az embereknek. Az elhívás öröme is ez, amikor megtapasztalhatjuk, hogy odafigyelnek ránk, és van hatása, következménye a szavunknak. Nem hiábavaló és nem unalmas a beszédünk. Az lenne jó, ha a kezdők és a tanulmányaikat folytatók „emelt szintű” beszélgetésbe tudnának kezdeni. Nem szervezeti, nem hétköznapi kérdésekről, hanem az igazi lényegről az Istenről szóló beszélgetések világában. Sok fölösleges és mellékes téma helyén lényegi kérdések, döntő témák és mondatok hangzanának el. Lenne érdeklődés aziránt, hogy ki és miért jött ide. Ki és mit tud adni a másiknak? Ki és mit szeretne elfogadni a másiktól?

Egy felépülő egyházért mit tudunk együtt tanulni, és hogyan növekedhet a bátorságunk ahhoz, hogy kiálljunk emberek elé, és bátran, őszintén és hitelesen prédikáljunk majd? Páratlan lehetőséget kínálnak a teológiai egyetemi évek arra, hogy megtanuljunk és begyakoroljunk egy „helyes és építő” beszédkultúrát egymással és Istennel.  

Ehhez azonban meg kell szívlelnünk a Példabeszédek könyvének néhány szavát „A szelíd nyelv életnek a fája, a romlott pedig összetöri a lelket.” (Péld 15,4) Az itt említett szelíd nyelvnek alapvető tulajdonsága az, hogy engedi szólni a másikat, és csak a meghallgatás és az odafigyelés után indítja el a saját mondatait. Az Istenről szóló beszéd tanulásának nagy szabálya az, hogy a hallgatás és a meghallás után lehet hiteles a mi megszólalásunk. A szelíd beszéd respektálja a másikat, és elsősorban őrá is irányul. Ha úgy tetszik, azt is mondhatjuk: érette szól. Nem önmagunkért beszélünk!

Barth is erre figyelmeztet egy írásában: „Két ember beszélhet nagyon nyitottan, mélyrehatóan és buzgón együtt: de ha szavaik csupán saját igényeiket szolgálják, ha miközben együtt beszélnek, mégis saját magukat igazolják és önmagukon akarnak segíteni, akkor biztosan nem fogják elérni egymást. Két monológból nem lehet párbeszéd! A párbeszéd és ezzel együtt a találkozás emberivé válása akkor és csak akkor kezdődik meg, ha az oda és vissza kimondott szó eszközzé válik arra, hogy mindig a másikat keressük és a másiknak segítsünk, vagyis: abban a zavart helyzetben, amelyet egyik ember okozott a másiknak, őt egyenesbe segítsük. Akkor nem egymás mellett fogunk elbeszélni, hanem egymással fogunk beszélni, egymáshoz fogunk szólni.” (Karl Barth: Szemvillanások. Kálvin Kiadó, Budapest, 2006. 153. o.)

Kívánom mindnyájunknak, hogy tudjunk beszélni Istenről egymással ebben a szelídségben. Tudományos és hétköznapi szinten egyaránt. Érdekeljen minket a másik ismerete, tudása Istenről, és az „Istenről szóló beszéd” legyen uralkodó, érthető és legfőképpen nemcsak bennfenteseknek szóló, hanem a kerítésen kívül is érthető, „élő és vonzó” beszéd!