„Akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk” – Koszorúzás a Fasorban

Emlékező gyülekezet!

Amikor 2012-ben megállunk a fasori templom előtt, a 20. századi Magyarország katonai megszállása idején szenvedők és elhunytak, több százezer áldozat emléktáblájánál, elsőként is meg kell idéznünk az elmúlt héten búcsúztatott, 86 esztendősen elhunyt Simon Róbert tiszteletbeli presbiterünk szellemét. Ő vállalta ugyanis évről évre, hogy a fasori öregdiák társa, dr. Pfaler Pál által alkotott emléktáblánál közeli barátságuk és a hazánkért érzett olthatatlan szeretete okán is beszédet mondjon mint azoknak a koroknak élő és hiteles tanúja. Az 1991-ben D. dr. Harmati Béla püspök szolgálatával leleplezett táblánál tavaly már egy fiatal történelem szakos fasori tanár, az evangélikus Csordás János mondta a beszédet, de Robi akkor is felhívott bennünket: ugye nem feledkezünk meg június utolsó vasárnapján a koszorúzásról, a beszédről? Mostantól ránk nehezedik a méltó emlékezés felelőssége, tiszte.

A történelemnek az a szelete, amelyet Budapest német megszállása és az utolsó szovjet katona Magyarországról való kivonulása között átéltek nemzedékek, akkor is elevenen kell hogy éljen közöttünk, ha már a kezdet tanúi egyre kevesebben élnek és állnak itt közöttünk. Ha talán más hangsúlyokkal is emlékezünk saját nemzedékünkben, mégis mindig a történelem Urára, a kegyelmes Istenre tekintve, tőle kérve a történelmi, nemzeti, családi sebek gyógyulását – az emlékezés által is.

A korszak kezdő- és végpontja számomra két rövid kifejezésben foglalható össze:

Az egyik a „felkoncoltatik” – a másik a „továrisi, konyec”.

Azt a kifejezést, hogy „felkoncoltatik”, nem tanórán tanultam, hanem 1926-os születésű nagybátyámtól ismerem. Budapesten a nyilaskeresztes hatalomátvétel után olvashatták e város lakói plakátokon, röplapokon. A statáriális eljárás brutalitása mindazokra vonatkozott, akik nem vonultak be azonnal, nem jelentettek fel azonnal, nem működtek együtt azonnal a nyilas fasiszta ideológia hazai vezetőivel és a szövetséges német katonai megszállókkal, akik 1944. március 19-én lépték át az ország határait.

A végtelen szenvedések kígyózó, hullámzó zsarnoksága jelen volt a fasiszta és a kommunista diktatúrák idején egyaránt. Fegyverek árnyékában a frontokon és a hátországban, a munkaszolgálatosok meneteiben, a soá áldozatainak haláltáboraiban, később, szinte átmenet nélkül a malenkij robotra elhurcoltak és a politikai nézeteik miatt üldözöttek között, azok között, akiket ki- és áttelepítettek, B-listáztak, megfigyeltek, halálos fenyegetettséggel beszerveztek vagy otthonuk, hazájuk elhagyására kényszerítettek. Azokra is gondolunk, akiket a vasfüggöny mögé rekesztve gátoltak tehetségük kibontakoztatásában, vallásuk szabad gyakorlásában vagy éppen gyökereik vállalásában. Ennek a szabadságot és emberi méltóságot lábbal tipró világnak lett vége szimbolikusan is azzal, amikor 21 éve a vértelen rendszerváltást és szabad választásokat követően, 1991 június 19-én az utolsó idegen megszálló katona is elhagyta hazánkat. Azon napon Viktor Silov altábornagy, a hazánkból kivonult Déli Hadseregcsoport parancsnoka a záhony-csapi hídnál lépte át a magyar határt, vele hazánk egy történelmi korszak határát. Egy torz és életellenes korszak határköveit jelzi a két kifejezés: „felkoncoltatik” és „továrisi, konyec”. Ami utána következik, az a jelenig tart.

Adja meg Isten, hogy sok szenvedést átélő nemzetünk, benne családok, közösségek és ez a gyülekezet is emlékezzen és tanuljon a múltból! Elutasítva minden szélsőséges ideológiát, úgy rendezze életét, hogy feltétlen fügéssel egyedül Istenre bízza magát és szeretteit. Továbbá saját bajainak emléke, tudata segítse, emelje a bajba jutottak, szegények, menekültek oltalmazójává. Hogy félelmektől mentesen alakíthassuk saját jövőnket, mindig kellő érzékenységgel a jelen világ szenvedőinek irányába. A világnak éppen ezen a helyén, Magyarországon, Budapesten, itt, a Fasorban.

Végül a művészi alkotás felé fordulva, a koszorú elhelyezése előtt Pál apostolnak az itt bronzba öntve olvasható hitvallása legyen irányadó az áldozatokra való emlékezésünkben, hitünkben és hazaszeretetünkben is: 

„Akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk.” (Róm 14,8)